Megerőltetem magam végre, hogy örüljetek. Meg persze mindenki kérdezi hogy vagyok, én meg lusta vagyok egyenként válaszolni, szóval itt az összesítő. (Lassan egy hét után persze már ideje is van.)
Kezdjük mondjuk még otthon, a pakolás résznél, az volt az utolsó csepp a pohárban a végső ideg-összeroppanás előtt. Kétszer futottam neki, mire összelogisztikáztam, hogy hova mi kerüljön, mi maradjon mégis otthon, mit hova préseljek. Nagyjából az egész délutánom erre ment rá, és mire végeztem, már mindenhova kívántam magam, csak nyugalom legyen. Egyébként elég vicces volt, sokan kérdezték, hogy izgulok-e, idegeskedek-e, stb.... Hát nem. :D Az elutazásom előtti napokban úgy aludtam, mint a bunda, persze a magyar bürokrácia útvesztőiben töltöttem napjaim nagy részét, és ettől ideges voltam, de az utazás maga semmilyen negatív hatással nem volt rám. (Leszámítva persze a pszichoszomatikus tüneteimet, ugyanis legalább 10 féle rákot, tüdőgyulladást, szívinfarktust stb. véltem felfedezni magamon.)
Szóval végre elérkezett a nagy nap, a szüleim vittek ki a reptérre, elképesztő módon 15 (!) perc alatt becsekkoltam (igen, a Norwegiannél, ahol eddig a legrövidebb várakozási időm egy óra volt). Az emberek kicsit furán néztek nagyjából mindenhol, de ezt betudom a Gidának, aki végig nálam volt, mert a bőröndbe már nem fért bele, otthon hagyni meg nem akartam. (A Gida kb. az első játék, amit kaptam, nagyjából egyidős velem. Ahova én megyek, oda jön ő is :)
Szóval nem volt semmi para, bár felszálláskor majdnem eltört a mécses, de aztán sikerült visszafogni magam, mégsem ülhetek ott a plüssállatommal bőgve :D
Az érkezés persze jó volt, kipakolni sokkal rövidebb ideig tartott, mint bepakolni otthon :) Végülis nincs is sok cuccom, csak a ruháim, pár cipő, és hónapokra elegendő Lush. Ja, és egy fél gyógyszertár vélt és valós betegségeimre. Az első estémen elindultunk meglátogatni Magnust. Mehettünk volna akár busszal is, de hatalmas hó volt mindenhol, a parkban meg, ha a patak mentén sétálunk, eljutunk hozzájuk. Persze a park gyönyörű, hideg, havas, jeges. Aztán séta közben megtörtént az, ami már évek óta nem: hatalmas seggreesős manővert hajtottam végre a jégen. Akkorát estem, hogy nézni is öröm volt, totál lefeküdtem, néztem a csillagokat a fejem felett, nagy romantikában. Gyermekkorom jutott eszembe, a sok móka és kacagás, majd mire Jostein felkapart egy kiskanállal, közöltem vele, hogy mekkora szarság már ez a jég dolog. Azt mondta, egy igazi viking nem fél a jégtől, ne féljek tőle én se. Látok némi rációt a dologban, de azért elmagyaráztam neki, hogy gyáva magyarnak lenni, és megfutamodni néha életmentő lehet, még ha nem is tölti el büszkeséggel az embert.
Ja, azt nem is mondtam, itt pillanatok alatt megtanul rétegesen öltözködni az ember, mármint legalább 3 rétegesen. Szerencsére csak az első napon volt nagyon hideg, azóta egyre jobb. Szóval üzenem mindazoknak, akik ezzel szekáltak, hogy míg ők otthon rohadnak a pirosriasztásos, 20 cm hóesős, szarságos magyar időjárásban, itt gyönyörű, ragyogó napsütéses idő volt egész héten, órákat sétáltunk a havas parkokban. A levegő tiszta, szerintem jobb, mint otthon vidéken. Persze az összes tünetem varázsütésre elmúlt az első reggelemre.
Szombat délután elmentünk a Vigeland parkba. A csóka szobrász volt, és nagyjából az összes alkotása ebben a parkban van, bár szerintem a város többi részén is vannak szobrai, de még nem tudom pontosan. A park közepén egy óriási, falloszra emlékeztető monumentum áll, nem tudtam nem észrevenni a hasonlóságot :) A park egyik részén meg találtunk egy kutyaovit, elképesztően édes volt. Már maguk a norvégok is édesek, ahogy a nap első sugaraira kimerészkednek viking-barlangjukból és elözönlik az utcákat. Szó szerint. Ezek nem rohadnak bent a szobában Barátok köztöt nézve, felkelnek és megmozgatják a seggüket rendszeresen. Meg a kutyáik seggét is, nagyon sok blöki van, és egészen különleges bánásmódban részesülnek. A házikedvenc itt valóban családtag, ennyi vigyorgó, idióta, boldogsághormon-túltengésben szenvedő vahurt még az életben nem láttam. Szóval a park egy részén összegyűltek a gazdik és elengedték őket egy kis barátkozásra, hihetetlen volt. Legalább 30 kutya játszott, ismerkedett, szaglászott, én meg csak álltam és nem tudtam, most akkor merre simogassak. Nagyon barátságosak, spanolnak mindenkivel, aki szembe jön.
A park után lezúztunk a tengerpartra, valahogy ez a mániám, nem tudom miért. Aker Brygge olyan nagyjából, mint nekünk a Váci utca, bár itt főleg éttermek és kávézók vannak. A norvégok vérkomolyan veszik a napsütést, a legbátrabbak már kiültek az idei első sörükre. Általában nem bánják, ha kinevetik őket mindenféle furi dolgaik miatt, és be is ismerik, ha valamiben roggyantak, de a kiülős sör szent és sérthetetlen. Az alfa és az omega, ez működteti a társadalmat. Mi mindenesetre kihagytuk, persze én utálom a sört, meg is botránkoztatok ezzel mindenkit, totál kiveri náluk a biztosítékot, rosszabb, mintha a Marsról jöttem volna.
Vasárnap szintén sétáltunk, kicsit aklimatizálódnom kellett, mert eléggé nyomorék voltam. Mondanom se kell, hogy csecsemő és öreg, boldog - boldogtalan, mindenki a parkokban és az utcákon zúz, ezek az emberek nem a vásárlásból csinálnak nemzeti sportot. Viszont édesek, a gyerekek házi sütésű muffint árultak, a tinik meg forró feketeáfonya italt, ami elég jó, kicsit édes, de jól passzol a hidegben tett sétákhoz.
Hétfőn jött a norvég bürokrácia első köre, hát nagy szarság volt az egész. Elmentünk, hogy regisztráljak a külföldi munkavállalók központjában, mert gondoltuk, kapok egy lakcímigazolványt, személyi számot, adószámot, satöbbi. Hát nem igazán, majd ha lesz munkám, viszont mivel regisztráltam, innentől 6 hónapom van munkát találni. Kicsit elborult az agyam, mert semmi értelme nem volt az egésznek, de legalább legális vagyok, na. Ja, és a legviccesebb: 33-an voltak előttem, és mindennel együtt 1 óra alatt végeztünk. Ebben az országban nem osztogatják csak úgy az agyvérzést :) Regisztrálás után irány a nyelvsuli. A recepciós "Jó napot kívánok"-kal köszönt, meg azt is megkérdezte hogy vagyok. Már kezdtem azt hinni, hogy ez is valami elszakadt hazánkfia, de kiderült, hogy egyszer Erdélyben nyaralt, aztán ragadt rá a koszon kívül más is. Mindegy, regisztráltam, aztán részt kellet vennem egy beszélgetésen, majd egy teszten. Mondtam a nőnek, hogy nem kell teszt, mert fogalmam sincs a norvégról, de végülis azért kellett, hogy kitalálják roggyant vagyok-e agyilag, vagy sem. Egy norvég szövegből kellett másolnom, lemérte hogy egy perc alatt mennyit sikerül. Aztán norvégul diktált pát mondatot, le kellett írnom, majd fel kellett olvasnom egy norvég szöveget. Persze gőzöm nem volt róla mi volt benne, néhány szót értettem csak, mindenesetre a nő nem hitte el, hogy még soha nem tanultam norvégul, szóval a végén mindenki boldog volt. Egészen addig, amíg közölte, hogy sajna, lehet, hogy akár hónapokat kell várnom a tanfolyamomra. Na, erre totál nem számítottam, ki is verte a biztosítékot rendesen, de nincs mit tenni. Próbáltunk más sulit is, de képesek voltak visszaírni, hogy az én végzettségemhez nem tudnak nyelvtanfolyamot ajánlani, magyarul csak a retardáltakkal foglalkoznak. Mindegy, nem adtuk fel, meg különben is, a remény hal meg utoljára.
Tegnap este meglátogatott Inger és Magnus, ők egy pár, eszméletlen édesek. Inger szociológiát tanul, Magnus meg képeket fest, meg lazul. Ő is mérnök (volt), Trondheim óta spanok Josteinnal. Övék a kabin az Oslofjordnál, amiről korábban már írtam. Most itt laknak nem túl messze, de nyárra visszaköltöznek a fjordhoz. Persze rávettem őket egy kis misbehavere, bár igazából ez csak Josteinnak volt misbehave, mert ő dolgozik egyedül. Persze a dolgozás itt azt jelenti, hogy reggel 9 körül elzúz, és fél 4-kor már itthon van. Nem hal meg a munkától, na. Viszont a norvégok nem szeretik a pálinkát. Ez egyrészt elképesztő, másfelől viszont örülök, legalább több marad nekem. Az elmúlt hónapokban, a nagy jövés-menésben begyűlt itt pár üvegecske, szóval nem leszek rákényszerülve az Aquavidtre (azt is pokolban készítik, ebben tutira biztos vagyok). A bárszekrény ezenkívül mindenféle whiskytől roskadozik, a legféltettebb kincse a 25 éves Talisker. Akkor szám, hogy amikor meg akartam kóstolni a poharából, közölte velem, hogy csak akkor, ha még nem ittam a teámból, nehogy elrontsam az ízét. Totál elmebaj, de persze nekem gőzöm sincs ezekről a dolgokról. Ja, és a Taliskernek számomra olyan az íze, mint valami ipari alkoholnak, és ezt meg is mondtam neki. Ilyenkor persze mindig kinevet, azt mondja, reménytelen vagyok. Az is elképesztő, ahogy inni tudnak, én már rég a fejem tetején állok, amikor ők még csak nem is szalonspiccesek. Világ életemben azt hittem, hogy tökös csaj vagyok, de azt hiszem, itt labdába se rúgok.
Amit nem szeretek, az egyelőre változatlanul a viselkedésük. A buszra szállás egy kész rémálom, a norvégok olyanok, mint az edzésben lévő, piacozó nagymamák, elképesztő módon tolakodnak, nem várják meg, míg a leszállók leszállnak, és úgy nyomulnak fel, mintha az életük függne tőle. A pasik simán fellöknek bárhol, az, hogy ajtót nyissanak nekem kizárt, örülök, ha nem vágják az arcomba. A turházás meg.... hát ja. Bár végülis ez otthon se ismeretlen dolog, de itt kifejezetten divatos. Meg a szipákolás is, a papírzsepi létezik, de minek? Azoknak meg, akik szeretnének valami szarságot is: itt is baromi sok a kutyaszar, és kátyúsak az utak. Persze ez szerintem eléggé érthető egy országban, ahol kb. három hónapig -10 volt az átlaghőmérséklet, bár szerintem valamivel azért még mindig jobb Budapestnél. Az infrastruktúra szerintem nagyon jó, buszok, villamosok teljesen rendben vannak. A norvégok panaszkodnak rá, főleg a vonatokra, látnák, ami nekünk van, tutira csöndben maradnának :)
Azoknak, akik értem aggódtak: teljesen rendben vagyok, nem adtak el rénszarvasért, nem éheztetnek, annyira nem, hogy már a második doboz Godivámnak érek a végére lassan. Persze rendes kaját is eszek, itt a barnakenyér a menő, csomó salátával, bár úgy tűnik a főzés most az én dolgom, ami persze érthető is, mivel egyébként csak a seggemet vakarom. Szóval eddig főleg magyar kajákat ettünk, a pörkölt kötelező volt, és kb. 10 perc alatt eltűnt az egész fazékkal. Tegnap este meg virsliztünk, és sikerült bekajálnom a világ egyik legerősebb mustárjából. Még sose vacsoráztam bőgve azelőtt, de mindent ki kell próbálni egyszer, igaz, az étel élvezeti értéke eléggé lecsökken, mikor az embernek taknya - nyála egybefolyik. Egyébként nagyon vicces volt, az első bevásárlásom 2 órát vett igénybe, úgy, hogy a bolt 5 perc sétára van. Ma ismét neki vágok, bár remélhetőleg a wc papírt hamarabb felismerem, mint a darált szegfűszeget legutóbb. Nagyon vicces, akartam venni valami nyuszimamuszt, mert most szegény Jostein pacskerét nyúltam le, ami senkink nem jó, neki fázik a lába, én meg naponta tízszer esek hasra a 4 számmal nagyobb lábbeliben. Szóval eddig 3 plázát másztunk végig és sehol semmi. A boltok nem a számomra megszokottak, bár van Zara, és tegnap Inger megsúgta, hogy Mango is van, szóval úgy tűnik, van remény a túlélésre. Ja, és ez itt maga a hajpántmennyország, elképesztően jó hajpántokat találtam.
Nagyjából itt tartok, remélem leírtam minden érdekességet, ha nem, majd pótlom. Képek is vannak, és fel is fogom tölteni őket, de azt hiszem, kifogytam a tárhelyből, szóval majd intézek valamit az ügyben, ha nem leszek egy lusta disznó, amikor épp van időm.